Vélemény: Paul Wade — Fegyencedzés

A saját testsúllyal végzett gyakorlatoknak nagy hagyománya van, és úgy néz ki, napjainkban egyre inkább reneszánszát élik a kizárólag ezzel operáló programok. A legismertebb és legnépszerűbb ezek közül a Paul Wade által megalkotott fegyencedzés (Convict Conditioning).

Sokan gondolják úgy, hogy saját testsúllyal nem lehet olyan eredményeket elérni, mint súlyzós edzéssel. Ez csak részben van így: az izomzatnak vagy a központi idegrendszernek tökmindegy mi biztosítja a terhelést, amíg a saját testsúlyunkkal képesek vagyunk fokozatosan növekvő mértékben terhelést elérni, addig a fejlődés is garantált. Az alábbi képen látható úriember például állítása szerint kizárólag saját testsúllyal végzett gyakorlatokkal érte el jelenlegi fizikumát (bár ő nem a fegyencedzést, hanem a simplefitet választotta).

Az átlag edzőteremben megtalálható úri közönség jó része szerintem simán cserélne vele.

A fegyencedzés hat gyakorlatot ismertet, mindegyik esetében fokozatosan, tíz lépésen át vezetve az olvasót a végső “erőpróbáig” (a könyv “mesterlépésként” emlegeti ezeket), egy olyan változatáig a gyakorlatnak, amelyre valóban kevesen képesek. Ezek az egykezes fekvőtámasz, egylábas guggolás, lábemelés függeszkedésben, egykezes húzódzkodás, hídállásból felállás és az egykezes fekvőtámasz kézenállásból. Ezeket a szerző állítása szerint hosszú börtönévei alatt ismerte meg és csiszolta tökéletesre.

A könyv szépen végigvezeti az olvasót a gyakorlatokon, képekkel illusztrálva a végrehajtást. Megjegyezném, hogy a képanyag viszont nem túl bőséges, bár a szöveges leírás valamennyire pótolja ezt — azonban érdemes az egyes gyakorlatok esetében inkább videót keresni a neten, ha nem vagyunk biztosak a dolgunkban (a YouTube tele van ilyenekkel). A szerző minden esetben ajánl alternatív gyakorlatokat is, amivel feldobhatjuk a programot. Az egyes gyakorlatoknál célként megadott ismétlésszám elérése esetén lehet továbblépni a következő lépcsőfokra, ami mindig egy fokkal nehezebb az előzőnél (bár a fokozatosság nem mindig teljesül). A “mesterlépés”, a “végső erőpróba” elérése esetén a szerző virtuálisan hátbavereget, innen azonban már nem ajánl fel további leküzdendő célokat. Mondjuk túl sokakat nem fenyeget az a veszély, hogy 2x6 egykezes húzódzkodás után lenyomnak 100 egykezes fekvőtámaszt — aki viszont idáig eljut az nagy valószínűség szerint felszed magára közben annyi tudást, amivel továbbléphet.

A Fegyencedzés végén kapunk még némi ideológiai alapozást, majd néhány mintaprogramot, bár ezekkel nagyon nem leszünk kisegítve. Az olvasó jobban teszi, ha inkább a saját testére hallgat az edzésfrekvencia és más paraméterek belövésénél, vagy szakértő segítségét kéri.

Ami a legzavaróbb a könyvben, hogy a kétségtelenül hasznos gyakorlatok mellett Wade valami okból fontosnak tartotta, hogy minduntalan, igen agresszíven az olvasó arcába vágja véleményét, miszerint a saját testsúlyos edzés az egyetlen járható út, valamint aki nem így edz az csakis felfújt varangyosbéka lehet, akit egy átlag “fegyenc” két ujjal lenyom. Mindemellett természetesen jönnek a meseszagú, talán igaz, talán nem történetek Bruce Lee-től kezdve a korai erőedzés úttörőiig, akik Wade szerint csak és kizárólag a saját testsúlyos gyakorlatoknak köszönhetik bibliai erejüket és legendás fizikai megjelenésüket. Egyszer-kétszer poénnak elmenne a dolog, de amikor minden második oldalon megy a teleshopos reklámokat megszégyenítő okítás, akkor az azért már sok. Nem akarom tudni szegény sráccal mit tettek a börtönben, amitől ennyire megszállottá vált.

A szerzőnek kétségtelenül erős oldala a marketing, sokak szerint az egész börtönös sztori valójában hatalmas kamu (nem lennék meglepve), és csak PR-fogásként veti be Wade. Kétségtelenül ad egy keretet a könyvnek, ezt még a fotók hangulatában is sikerült megjeleníteni, és valószínűnek tartom, hogy a börtönromantika sokakat sarkallt a bemutatott program kipróbálására.

A gyakorlatok esetében határozottan pozitív, hogy több, fokozatosan nehezedő lépcsőn át vezetik a wannabe-fegyencet. Az is nagyszerű, hogy a gyakorlatok nem kizárólag az erőszintet fejlesztik, jópárhoz közülük inkább egyensúlyérzék kell, mint jelentős erő. Hozzá kell tenni ugyanakkor, hogy saját testsúllyal nem lehet olyan precízen állítani a terhelésen, mint ha rúd és tárcsák lennének kéznél. Így természetesen a programozás is elég gyatra lesz, nem beszéve arról, hogy az ismétlési tartomány tág határok között lebegtetése sem szerencsés, ha erőfejlesztésről mint elsődleges célról beszélünk. A magas ismétlésszám már leginkább az állóképességet fejleszti, így pedig nem könnyű a következő lépésre ugrani. Kifejezetten lehangoló, hogy egy szó sem esik a periodizációról (úgy látszik az edzéselméleti alapok még nem túl ismertek a kaptárban), pedig biztos vagyok benne hogy legkésőbb az ötödik-hatodik lépésnél mindenki elér egy olyan holtpontra, ahonnan nem lesz egyszerű továbblépnie a következő fokozatra. Ehhez sajnos nem kap az olvasó fogódzkodót, és innentől kezdve reális a veszélye hogy akár hosszú hónapokra, ha nem évekre megáll és csak a kis mókuskerekét pörgeti majd (amennyiben marad egyáltalán a programnál).

Táplálkozási tanácsokat ne keressünk a könyvben, gondolom a sitten Wade-nek nem sok gasztronómiai élvezet jutott. Aki viszont főként esztétikai célok által vezéreltetve edz, az jobban teszi, ha ennek is utánanéz.

Néhány gyakorlat esetén nem ártott volna figyelmeztetni az olvasót, hogy milyen esetekben (korábbi sérülések, krónikus egészségügyi problémák) nem ajánlott a végzésük. Persze a fegyencedzés filozófiájába gondolom nem fér bele a rehabilitáció és a gépekkel végzett gyakorlatok.

Összefoglalva, nem rossz könyv a Fegyencedzés, ráadásul nem egy hosszú olvasmány, egy-két nap alatt bárki átfuthatja és eldöntheti, tetszik-e neki a módszer vagy sem. Nyilvánvaló hibái ellenére egész jól sikerült rendszerbe szednie néhány olyan gyakorlatot, amik együtt egy komplett, teljes testet megdolgoztató edzésre alkalmasak. Azonban elég hamar inkább lelombozóvá és fárasztóvá válik a szerző passzív-agresszív stílusa, de el tudom képzelni, hogy pont ez az, ami sokakat megfog és a program kipróbálására sarkall.

Ha tetszett, lájkolj minket Facebookon, vagy kövess Twitteren is!


Originally published at emelj.com.

One clap, two clap, three clap, forty?

By clapping more or less, you can signal to us which stories really stand out.